Vízhasználat

Vízhasználat

 

Napjainkban

 

EMBER ÉS VÍZ:

Az emberi történelem mindig szoros kapcsolatban állt a természetes vízzel. Az embernek, mint természeti lénynek szüksége van a vízre, ezért mindig próbált olyan helyen letelepedni, ahol biztosított volt az állandó vízellátás. Éppen ezért az ősi nagy civilizációk, mint amilyen az egyiptomi vagy a mezopotámiai mindig nagy folyók mellett alakultak ki. Még mai modern korunkban is meghatározza egy terület népsűrűségét a természetes vízben való gazdagság, ezért például a világ legkevésbé lakott területei a sivatagok.

 

ÉDES ÉS SÓS:

Bár a Föld felületének több mint 70%-át víz borítja ennek csak nagyon kis hányada, csupán 2,5%-a édesvíz. Bár az óceánok és a tengerek vízkészlete is nagyon fontos, az ember számára közvetlenül (fogyasztásra vagy mezőgazdasági öntözésre) csak ez a néhány százaléknyi édesvízkészlet használható.

 

Érdekesség: tudtad, hogy a földi oxigén előállítását biztosító fotoszintézis folyamatának 40%-át az óceánokban és tengerekben élő növények biztosítják?

 

Az édesvíz nagy része a felszín alatt található. A felszín feletti édesvízkészletek a sarki jég, a hegyvidéki gleccserek és az állandó hó formájában tárolódik. A mostanában sokat hangoztatott globális felmelegedés jelensége megváltoztatja a sósvíz-édesvíz arányát azzal, hogy a sarki jégtakarók beleolvadnak az óceánokba. Az óceánok vize nem mozdulatlan, hanem úgynevezett termohalin áramlásban van. Ezt a víz hőmérséklete és sókoncentrációja irányítja, ezért a hidegebb és kis sókoncentrációjú olvadt gleccservíz erősen befolyásolhatja azt. Mivel ezek az óceáni áramlások hatással vannak a kontinensek klímájára, elképzelhető, hogy az túlzott mértékű sarki jégolvadás komoly változásokat okozhat akár Európa éghajlatában is.

Ivóvízhiány:

 

Az emberi népesség növekedésével az édesvízigény is egyre nő azonban a népességnél sokkal nagyobb mértékben. Ennek az-az oka, hogy az ivóvíz felhasználásának döntő többsége (70-80%-a) nem közvetlenül emberi fogyasztásra kerül, hanem a mezőgazdaság használja fel. Az emberi igények növekedésével a mezőgazdaság és rajta keresztül az élelmiszeripar rengeteg vizet használ a különböző termékek előállítására, amelyek egy része, pazarló szokásaink következtében felhasználatlanul kidobásra kerül.

 

Érdekesség: tudtad, hogy egy csésze kávé előállításához 120 liter, egy pamutpólóhoz pedig 4000 liter víz szükséges?

 

A mezőgazdaság hatását a vízkészletre talán legszemléletesebben az Aral-tó példáján láthatjuk. Az Aral-tó néhány évtizede a Föld negyedik legnagyobb tava volt, azonban a tavat tápláló folyókat egyre intenzívebben használták a környék rizs- és gyapotföldjeinek öntözésére. Ennek következtében a tó vize egyre apadt. Ma eredeti vízmennyiségének már csak 10%-a maradt meg, három kisebb tó formájában.

 

 

 

Múltunkban

 

 

A vidéki, paraszti hagyományos életmód része olt a természetes vizek aktív használata, illetve az önerővel biztosított víznyerési mód. Magyarországon még az 1960-as, 70-es években voltak olyan falusi háztartások, ahol nem volt vezetékes víz, a házakban nem volt fürdőszoba, vagy konyhai mosogató. Ma egyszerűen kinyitjuk a csapot és annyi vizet használunk, amennyi jólesik (illetve amennyit a pénztárcánk kibír). Nehéz elképzelni, hogy volt olyan időszak, amikor a vízért kilómétereket kellett gyalogolni, vagy kemény fizikai munkával, a kútról húzva lehetett csak hozzájutni. Amíg természetes folyóvizeink, a patakok és a nagyobb folyók nem voltak szennyezettek, nem vezették bele városok szennyvizét vagy gyárak folyékony melléktermékeit, addig ezeket is használhatta a lakosság víznyerés céljából. Emellett szokás volt az ásottkutak használata is, de kezdetben a települések közkutakkal rendelkeztek, azaz nem volt minden udvarban saját kút. A háztartások vízhasználata ezáltal igencsak gazdaságos volt, mert időigényes volt és nagy energiabefektetéssel járt a víz pótlása.

 

Érdekesség

A mohácsi sokacok még az 1950-es végén is lejártak a Dunára vízért. A jellegzetes feketekorsót (kantát) használták a víz szállítására. A vízhordás az asszonyok dolga volt, a cipekedéshez pedig a vállon szállatható vízhordófát (az obramenicát) használták, amelyen 4 korsót is lehetett egyszerre tartani. A Duna vizébe a vízhordófa végére akasztott korsót merítették bele, egyesével megtöltve mindegyiket, majd a vállukra támasztva vitték hazáig, sokszor több utcán át is gyalogolva.

 

Érdekesség

A feketekorsó készítése mohácsi jellegzetesség, régen a városban több tucat fazekas is dolgozott (korsósoknak hívták őket). A végtermék azért lesz fekete, mert a nyers edény kiégetésekor lefolytották, bezárták a kemence nyílását, így a füst bent maradt és átjárta az agyag pórusait. Ezeket a kerámiákat nem mázazták, így alklamas volt a benne tárolt víz hidegen tartására. A víz ugyanis a pórózus felületen keresztül lassan párolgott, ez pedig hőelvonással jár, így a víz nem melegedett föl.

 

A természetes víz néha gondot, pusztítást is okozhat, amikor megnövekedik a szintje, azaz árvíz köszönt be. Manapság gátak közé szorítjuk a folyóinkat, de a folyók szabályozása előtt szabadon járta a folyó az útját, amerre helyet talált magának. Ennek következtében a folyó által hozott hordalék lerakódott, és nagyon jó termőföld keletkezett, illetve az ott nőtt természetes vegetáció is igen dús volt. Ezt a lehetőséget a nagy folyók mentén (mint a Duna is), felhasználták a hagyományos gazdaságok. Gazdag legelők és gyümölcsösök keletkeztek itt, emellett az ártereken kialakuló belső sekélyebb vizek a halászatnak is kitűnő helyet biztosítottak. A mohácsi sziget lakói szintén felhasználják e kiváló természeti adottságokat.

Érdekesség

A Karcag környéki legelőkön az állatok itatását rendszeresen biztosítani kell. Legszerencsésebb a természetes vizekből (források patakok, tavak) itatás, de ahol nincs a közelben víz, ott kutakat ásnak a mai napig is, hogy biztosítsák az állatok vízszükségletét. Az Alföldön is a Közép-Európa szerte elterjedt gémeskutakat használták víznyerésre, melynek lényege, hogy kétkarú emelő elvén működő szerkezet emeli ki a vizet. A földbe mélyített ágas (gyakran élő fából kialakítva) villásra vagy csapoltra kiképzett végébe vastengelyt erősítettek, e tengelyen forog az emelő szerepét betöltő gém. A kútgödör fölé nyúló végére erősítik a vödörtartó rudat, amelyen az abronccsal erősített favödör függ. A vízzel telt vödör súlyának egyensúlyozására a gém másik végére kő vagy fatuskó nehezéket erősítenek. A vödörrel kimert vizet a mellette elhelyezett vályuba öntik az itatáskor.

 

Érdekesség

A különböző állatfajoknak eltérő a vízigénye. A legkényesebb a ló, amely naponta többször, mindig csak friss vizet iszik. A szarvasmarha is elsősorban a természetes, friss vizeket kedveli és viszonylag sok vizet igényel. Legigénytelenebb a juh, amely akár két-három napot is kibír vízivás nélkül.